A szigeten nem győzték kerülgetni a pálmafákat, annyi nőtt. Kutattak egy darabig, mire megtalálták azt a kettőt, ami közé a függőágyat feszítették ki. A térképész valóban benne feküdt, épp egy térképet rajzolt. Az ujjaival tapogatta ki a töltőtoll karcolta vonalakat.

– Miért nem használ Breille-írást? – tűnődött el a hotdog-árus, akinek immáron két egész lába volt, majd szinte egyből meg is adta magának a választ. – Mondjuk, azt meg egy látó nem tudná elolvasni.

– Bráj? Az egy népcsoport? – vakarta meg a benga a feje helyett véletlenül az egyik fa kérgét.

Ignác töprengett egy picit, hogyan is magyarázza el neki, de a hotdog-árus megelőzte.

Napokig hajóztak, miután átjutottak a Foghagyjma-ereszd-hegységen. Az már egy pontnak sem látszott, olyan messzire távolodtak tőle. Ez alatt az idő alatt a legénység végezte, ami a legénység dolga, míg Ignác a részlethiányos térképet tanulmányozta, megolajozta a törött szélkakast, valamint számbavette, miféle megpróbáltatások állhatják még az útjukat. Poszeidón szerencsére néhány órán belül abbahagyta a dalolászást, aminek gazdája különösen örült, mivel zavarta a koncentrálásban, végül már a feje is fájt tőle. Persze az éneklés megszűnését okozhatta az is, hogy amióta tengerre szálltak, a vidra egyfolytában evett. Ám míg neki halat bármikor foghattak, a virslijük fogytán volt, meg már amúgy is unták a hot dogot. Úgy döntöttek tehát, hogy a legközelebbi lakott szigeten ledobják a horgonyt, feltöltik az élelmiszerraktárat, és megtudakolják, vajon merre is van az a Valahol, amiről senki sem tudja, hol van.

Hajnaltájt Ignácnak eszébe jutott, hogy a legénységről megfeledkezett. Addigra a vihar is elült, így kiment kiszabadítani őket. Szerencsére a kapitány, mivel a kormánykerékhez rögzítette magát, ügyesen elvezette a vitorlást. Mégsem olyan szerencsétlen, mint amilyennek mutatja magát, állapította meg Ignác.

A Fokhagymagerezd-hegység akkorra már látótávolságba került, bár jobban hasonlított egy éles, csipkézett alsó fogsorra, mint fokhagymagerezdekre, de a részlethiányos térkép szerint annak kellett lennie. Viszont a várt szag csak nem jelentkezett. Ezt mindannyian különösnek találták, pedig a szipogós szállodai portást megbízták a folyamatos légfrissítőfújással, amit unott képpel meg is tett, olykor egy-egy sötét pillantást vetve Ignácra, vagy a bengára, esetleg a hotdog-árus virslijeire.

A hegyvonulat teljesen elállta az útjukat, szorost pedig, amelyen átkelhettek volna, nem láttak sehol. Végül úgy döntöttek, a legjobb lesz, ha kikötnek és körbenéznek, hátha a növények eltakarják az átjárót, vagy ha más nem, találnak egy információspultot, ahol útba igazítják őket.

Odakint a szél már mit sem törődött azzal, hogy suttogásnak hasson. Hevesen tombolt, a hullámok a hajó oldalát ízlelgették, a törött szélkakas pedig éppen akkor hárított el egy villámot. Mi mindenre jó!, állapította meg büszkén Ignác, de nem élvezhette sokáig a dicsőséget, mert a kapitány egyre serényebben hívta a szépségesen daloló lényeket.

– Ezek nem sellők, hanem szirének! – rohant felé a tudós, az akváriummal és az aranyhallal hadonászva.

Az éjszaka meglehetősen nyugtalanul telt Ignác számára az immáron tiszta szobában. Egyfolytában vakarózott! Ráadásul odakint vihar tombolt, a szél úgy süvített, mintha valaki minduntalan a fülébe suttogna, csak éppen jó hangosan, mint akinek fogalma sincs arról, miért hívják suttogásnak. A hullámok ezalatt holmi apró ladikként dobálták a hajót. A férfi számtalanszor utazott már viharban, most mégis azon tépelődött, hányjon-e, vagy se, és ezen a különös szag sem könnyített, amit órák óta érzett. A szobába egyetlen vödröt tettek, abba éppen Poszeidón lógott bele derékig.

– Vízi állat létedre hogy lehetsz tengeribeteg? – értetlenkedett Ignác, mire a vidra előbukkant, szájában egy hallal. Tehát a vödröt mégsem a rosszullétekhez készítették be, és arra is fény derült, honnan jön ez az irgalmatlan bűz.

Ekkor egy hullám jókorát dobott a hajón.

A hajó már kifutott, ám ahelyett hogy a nyílt tenger felé vette volna az irányt, a part mentén úszott, néha majdnem meg is feneklett.

A kapitány, amint meglátta megbízójukat, dicső pózba vágta magát: mellkasát kidüllesztette, arcát kissé oldalra fordította, jobban kiemelve így szögletes arcélét, és fogkrémmosolyt villantott, amin megcsillant a napfény.

– Úton vagyunk, uram, egyenesen a kívánt cél felé!

– Nekem inkább úgy tűnik, mintha csak a part mentén sétahajókáznánk – állapította meg Ignác.

A kikötőben mindössze két hajó horgonyzott: egy robusztus vitorlás, illetve egy ugyanolyan másik, csak vitorlák nélkül. Ignác nem töprengett sokáig, melyikre váltson jegyet, hiszen mi végre állna benn egy felvitorlázott hajó, amikor ő éppen egy fontos küldetésre indul?

– Biztos Artemisz forral valamit – morogta ökölbe szorított kézzel, majd egyenesen a jegypénztárhoz ment. – A vitorlátlanra kérnék két jegyet: egyet magamnak, egyet a vidrámnak.

A jegypénztáros megemelkedett, hogy lássa a vidrát, majd unott arccal, szenvtelen hangon közölte:

– A vitorlátlan nem indul. Azért nincs rajta vitorla.

– Márpedig én azzal megyek! – csapott Ignác a pultra két zacskó aranyport.

Gordyusz Ignác Cecília a Gordyusz család utolsó élő leszármazottja volt. Az Ignác nevet az apja után kapta, a Cecíliát meg az anyja után, aki nemes egyszerűséggel megelégelte azt, hogy az elsőszülött fiút mindig az apja után keresztelik el. Hisz ő hordozta magában kilenc álló, a végén pedig már fekvő hónapig! Úgy érezte, kiérdemelte, és nem is tágított addig, amíg a kis Ignác meg nem kapta második névként az övét. Ezzel el is dőlt, hogy Ignác különleges sorsú felnőtt lesz.