A hajó már kifutott, ám ahelyett hogy a nyílt tenger felé vette volna az irányt, a part mentén úszott, néha majdnem meg is feneklett.

A kapitány, amint meglátta megbízójukat, dicső pózba vágta magát: mellkasát kidüllesztette, arcát kissé oldalra fordította, jobban kiemelve így szögletes arcélét, és fogkrémmosolyt villantott, amin megcsillant a napfény.

– Úton vagyunk, uram, egyenesen a kívánt cél felé!

– Nekem inkább úgy tűnik, mintha csak a part mentén sétahajókáznánk – állapította meg Ignác.

A kikötőben mindössze két hajó horgonyzott: egy robusztus vitorlás, illetve egy ugyanolyan másik, csak vitorlák nélkül. Ignác nem töprengett sokáig, melyikre váltson jegyet, hiszen mi végre állna benn egy felvitorlázott hajó, amikor ő éppen egy fontos küldetésre indul?

– Biztos Artemisz forral valamit – morogta ökölbe szorított kézzel, majd egyenesen a jegypénztárhoz ment. – A vitorlátlanra kérnék két jegyet: egyet magamnak, egyet a vidrámnak.

A jegypénztáros megemelkedett, hogy lássa a vidrát, majd unott arccal, szenvtelen hangon közölte:

– A vitorlátlan nem indul. Azért nincs rajta vitorla.

– Márpedig én azzal megyek! – csapott Ignác a pultra két zacskó aranyport.

Gordyusz Ignác Cecília a Gordyusz család utolsó élő leszármazottja volt. Az Ignác nevet az apja után kapta, a Cecíliát meg az anyja után, aki nemes egyszerűséggel megelégelte azt, hogy az elsőszülött fiút mindig az apja után keresztelik el. Hisz ő hordozta magában kilenc álló, a végén pedig már fekvő hónapig! Úgy érezte, kiérdemelte, és nem is tágított addig, amíg a kis Ignác meg nem kapta második névként az övét. Ezzel el is dőlt, hogy Ignác különleges sorsú felnőtt lesz.