Gordyusz Ignác Cecília a Gordyusz család utolsó élő leszármazottja volt. Az Ignác nevet az apja után kapta, a Cecíliát meg az anyja után, aki nemes egyszerűséggel megelégelte azt, hogy az elsőszülött fiút mindig az apja után keresztelik el. Hisz ő hordozta magában kilenc álló, a végén pedig már fekvő hónapig! Úgy érezte, kiérdemelte, és nem is tágított addig, amíg a kis Ignác meg nem kapta második névként az övét. Ezzel el is dőlt, hogy Ignác különleges sorsú felnőtt lesz.

Történetünk kezdetekor Ignácot már réges-régóta nem látta senki, egészen pontosan tizenegy éve, huszonhat hónapja és nyolcvannégy napja. Mindenki azt hitte, odaveszett az egyik expedíciója során a hánykolódó tengeren, a kígyótekergőzte dzsungelben vagy egy barlang bűzösen sötét gyomrában. Ignác ugyanis nagy kalandor volt, kriptidek után kutatott. Először csak a mesekönyvek történeteiben, ám nagy bánatára nem lelte meg a sárkányt a pincéjükben, de még a mumust sem az ágya alatt vagy a szobája bármely sötét szegletében, ráadásul a padláson sem rejtőztek manók. Miután csalódott a mesék kitalált világában, a különféle népek, várak és városok legendáihoz fordult, hiszen azok mégiscsak a valóságon alapulnak. Majd idővel felfedezte a napilapok hasábjain az erre-arra kódorgó emberek beszámolóit jetikről, tengeri szörnyekről vagy éppen mámorító rumos süteményeket sütő sellőkről. Ha ilyet hallott, azonnal nekiindult, hogy utánajárjon, azonban ebben számos ellenfele akadt, akik próbálták megelőzni, sőt, akadályozni a sikerében – ezt pedig meglehetős sikerrel tették.

A férfi azonban a szóbeszédek ellenére nagyon is élt, mindössze a terveiben veszett el. Gótikus háza könyvtára mögött rejtőző titkos dolgozószobájában igyekezett kifundálni, hogyan győzhetné le a legádázabb riválisát, Majomvári Artemiszt. Ehhez annyi könyvet halmozott fel maga körül, amennyiből ki sem látszott. Talán ezért is veszett el. „A tudományban el kell veszni, hogy felkutathassuk, amit keresünk”, mondogatta.

Az eltűnését követő hetedik évnek a valahányadik napján a házába új lakók költöztek, ám ő tudomást sem vett róluk. A konyhába éjszaka járt ki, a beszűrődő hangok pedig háttérzajként úsztak el a füle mellett, olyannyira belemerült a kutatásba. Különben is jól elvolt a titkos szobájában, amelyen hű társával, egyben háziállatával, egy vidrával osztozott. A legkevésbé találóan Poszeidónnak keresztelte el a görög tenger- és földrengésistenség után, ugyanis az állatka semmi isteni képességgel nem bírt.

Habár Ignác egész eddigi életében kritpidek után kutatott, mégsem bukkant még rá egyre sem. Azaz hogy igen, de ezeket bizonyítani nem tudta. Eme sikertelenségén felbuzdulva idejét egy terv kidolgozásának szentelte, és a tizenegyedik év huszonhatodik hónapjának nyolcvannegyedik napján végre valahára rátalált arra, amit keresett. Egy ősrégi kódex ötvenötödik oldalán lapult, de csupán margószéli megjegyzésként. Habár a díszes kötet ősidők óta a birtokában volt, mégsem nyitotta ki sosem, mivel arra valaki egy másik könyv védőborítóját helyezte, Lovagfogó tippek érzelmektől fűtött hajadonoknak címmel. A férfi, bár kétségbe vonta a lehetetlent, arra mégis fogadni mert volna, hogy ő ilyen címmel sosem vásárolt vagy kért kölcsön semmit. Talán Jusztina, az egykori takarítónője helyezte rá, aki folyton rossz szemmel nézte, milyen hanyagul bánik a könyveivel: behajtotta a sarkokat, kitépte a lapot, ha azon fontos információt talált, ráadásul a nyitott oldalukkal lefelé tette őket a karfa szélére, ahonnan könnyedén le is pottyanhattak. Jusztina mindig összecsukta, beljebb tolta őket, könyvjelzőket helyezett el a jelölt sarkak helyett, a polcon lévőket pedig leporolta. Szóval feltételezhetően erre a kötetre is ő helyezte a megtévesztő védőborítót, de most végre a tudós kezébe került a várva várt információ. Örömében elkurjantotta magát, amire Poszeidón felriadt álmából.

– Megvan a megoldás, hogyan győzzük le Artemiszt! – Ignác izgalmában felugrott, kirúgva maga alól a széket, neki a szekrénynek, amely tetején ettől megingott egy műanyag vízilófej, ám le csak akkor esett, amikor Poszeidón (az ébresztés miatt bosszúból) rásegített, így az pontosan a gazdája fején landolt. Amíg a férfi próbálta lerángatni magáról, a vidra kárörvendően kuncogott.

Amikor Ignácnak végre sikerült levennie magáról a vízilófejet, az asztalra tette, és ismét kézbe vette a Lovagfogó tippek érzelmektől fűtött hajadonoknak borítót viselő, kézzel írt könyvet.

– Nézd, Poszeidón! Eszerint a Kriptidek Nagykönyvében minden lényhez tartozik pontos leírás, valamint a feltételezett fellelhetőségük, méghozzá térképekkel. Ha ezt megszerezzük, biztosan én leszek a leghíresebb kriptidvadász a világon!

Poszeidón serényen bólogatott, de alig bírta visszafojtani a kuncogását, mire Ignác lemondóan legyintett, és előkapott egy bőröndöt, amibe elkezdte beledobálni a legszükségesebbeket.

– Az első hajóval indulunk, még mielőtt Artemisz megneszelhetné, mire készülünk.

Erre már Poszeidón is felkapta a fejét. Mennek? Mégis hová?

Gazdája egyből megadta a választ.

– Az egyetlen probléma, hogy a Kriptidek Nagykönyvét a leírás szerint egy buflopodosz őrzi Valahol, amiről ugye senki sem tudja, hol van, de mindenképpen a Fokhagymagerezd-hegység legmagasabb fokán túl. Szóval szükségünk lesz légfrissítőre. – Becsomagolt egy-egy flakon gyöngyvirág- és nefelejcsillatút, majd töprengett egy darabig, végül bedobott mindegyikből még kettőt. Nem maradhatott otthon továbbá a Világmindenség részlethiányos térképe, sem a mindenfelé mutató iránytű, ami valójában egy torony tetejéről letört szélkakas volt, ami minden óra előtt nyolc perccel kukorékolta el az egészet délkelet-nyugati irányba (ennek oka, hogy egyszer egy arra elhaladó járókelő csirkepörköltet emlegetett, amire riadtan oldalra kapta a fejét, és úgy maradt). Amikor Ignác egyszer félrepillantott, Poszeidón a kriptidvadász-felszerelés közé hajított néhány konzerv heringet és egy tucat szárított halat, meg az egyetlen élőt, amit talált. Az akváriumban lubickoló aranyhal ugyan nem örült az utazásnak, de a vidra úgy gondolta, kapóra jöhet még.

– Mi ez a bűz? – fordult vissza Ignác csípőre tett kézzel a koffer felé. Poszeidón értetlenül megvonta a vállát, mire a gazdája lecsapta a bőrönd fedelét, pórázt tett a vidrára, azzal már indultak is.

Ahogy keresztülhúzta a poggyászát két hálószobán, valamint a fürdőn, búcsút intett a zuhany alatt szemérmesen sikítozó nagypapának és a döbbenten bámuló családnak, majd kilépett az ajtón.