A hajó már kifutott, ám ahelyett hogy a nyílt tenger felé vette volna az irányt, a part mentén úszott, néha majdnem meg is feneklett.

A kapitány, amint meglátta megbízójukat, dicső pózba vágta magát: mellkasát kidüllesztette, arcát kissé oldalra fordította, jobban kiemelve így szögletes arcélét, és fogkrémmosolyt villantott, amin megcsillant a napfény.

– Úton vagyunk, uram, egyenesen a kívánt cél felé!

– Nekem inkább úgy tűnik, mintha csak a part mentén sétahajókáznánk – állapította meg Ignác.

– Követjük a partvonalat, lépéstempóban, így biztonságos.

– Na de körbe-körbe?

A kapitány megvonta a vállát.

– A Fokhagymagerezd-hegység arra van – bökött Ignác a végtelen horizont irányába. – Maga csak pocsékolja az időmet! Keresek egy másik kapitányt. – Azzal máris a part menti várost mustrálta, vajon akadhat-e ott egy rátermett ember.

A kapitány erre zavartan nevetgélni kezdett.

– Ugyan, hiszen nálam rátermettebbet úgysem talál.

– Akkor tegye a dolgát! – utasította Ignác.

A kapitány oldalra mozdította a kormányt, de épp csak egy picit, pont annyira, hogy a hajó ne váltson irányt. Ignác dühösen megragadta a kereket, és egy egész félkörívnyit tekert rajta. A kapitány meg vissza. Így hadakoztak egy ideig.

– Mi… baja… a… nyílt… tengerrel? – lihegte Ignác, mire a kapitány feladta és kifakadt.

– Félek a mély vízben! Nem tudok úszni!

Ignác meghökkent.

– Nem is azért fizetem, hogy ússzon, hanem hogy hajózzon! Az már régen rossz, ha a vízben kötünk ki.

– De hát már most is a vízben vagyunk – vakarta meg a fejét a közeli ajtó mellett álló benga értetlenül. Mivel egyelőre semmi dolga nem akadt, és azt sem tudta, mit kellene itt csinálni, azt tette, amihez értett.

A kapitány a hallottaktól megnyugodott. Megtörölte a szemét, majd ismét büszke pózba vágta magát.

– Számíthat rám, uram! – Majd suttogva hozzátette: – Ha megkérhetem, ez a kis félreértés maradjon köztünk!

– Szavamat adom – válaszolta Ignác, hiszen a titokőrzést már mesterire fejlesztette. Világéletében figyelt arra, kinek mit mond el, hiszen az illető lehetett akár egy másik kriptidvadász is, vagy olyasvalaki, aki az említett titok hatására lesz azzá, esetleg egy kém, aki azonnal továbbítja az információt a megbízójának. Ezt pedig nem kockáztathatta. Persze mindezekre csak azóta figyelt, mióta egyszer megjárta. Kétszer. Na jó, lehetett az tizenkettő is.

– Melyik balga szerelte oda azt a szélkakast? Ijesztő, ahogyan mered rám! Ráadásul eltakarja a kilátás – hadonászott a kapitány dühösen, mivel jobbra-balra kellett hajolgatnia, hogy lásson valamit a szélkakastól, ami egyfolytában keresztbe fordult, a szélesebb oldalát mutatva. Senki sem vállalta magára a tettet, Ignác is csendesen lapított, így a kapitány végül legyintett egyet, és így folytatta a kormányzást, hajolgatva.

Mikor a hajó már a nyílt víz felé tartott, a féllábú hotdog-árus munkaadójuk mellé bicegett.

– Azt mondják – kezdte, miközben egy virslit hámozott –, folyton a zavarosban halászik, isten tudja, mire. Ezért is akasztották volna fel. Szerintem még a szeme sem áll jól. Jobb, ha vigyáz vele!

– Hát, itt most nem kell horgásznia. A szemét meg elég, ha az iránytűn tartja – nyugtázta Ignác. Ő semmi különöset nem vett észre a kapitány szemén. Habár azt furcsának találta, hogy fél a víztől. De ennek meg végképp semmi köze nem volt a szeméhez.