Az éjszaka meglehetősen nyugtalanul telt Ignác számára az immáron tiszta szobában. Egyfolytában vakarózott! Ráadásul odakint vihar tombolt, a szél úgy süvített, mintha valaki minduntalan a fülébe suttogna, csak éppen jó hangosan, mint akinek fogalma sincs arról, miért hívják suttogásnak. A hullámok ezalatt holmi apró ladikként dobálták a hajót. A férfi számtalanszor utazott már viharban, most mégis azon tépelődött, hányjon-e, vagy se, és ezen a különös szag sem könnyített, amit órák óta érzett. A szobába egyetlen vödröt tettek, abba éppen Poszeidón lógott bele derékig.

– Vízi állat létedre hogy lehetsz tengeribeteg? – értetlenkedett Ignác, mire a vidra előbukkant, szájában egy hallal. Tehát a vödröt mégsem a rosszullétekhez készítették be, és arra is fény derült, honnan jön ez az irgalmatlan bűz.

Ekkor egy hullám jókorát dobott a hajón.

– Így képtelenség aludni! – kelt ki magából és az ágyból Ignác, majd úgy, ahogy volt, hálóingben, hálósipkában a fedélzetre igyekezett… volna, ha nem veszi észre az éjjeliszekrényen az akváriumot.

– Hát ez meg hogy kerül ide? – Gyanakvóan Poszeidónra pillantott, aki ártatlanul lesunyta a szemét, és a vödörből kiszedett halat rágcsálta. Ignác kikapta az aranyhalat az akváriumból, meglóbálta a vidra előtt. – Dalolj csak, Poszeidón! Tudom, hogy a te műved.

Az aranyhal egyszeriben felfénylett a kezében, Poszeidón pedig halkan fütyörészni kezdett, majd dúdolni, amit egy dalban fejezett be, persze vidranyelven. Egészen kellemetlen hangja volt, az a fülsértő fajta.

– Nyavalyás aranyhal, ilyenkor kell kiderülnie, hogy kriptid vagy? Most már csak két kívánságom maradt – háborgott a férfi.

A halat még a titkos szobába vonulása előtt vásárolta egy piaci kereskedőtől, aki váltig állította, ez igenis egy kívánságteljesítő példány. Ignác kételkedett a szavában, főleg, mivel a kereskedőnek fogalma sem volt arról, mi az a carassius auratus, illetve mert máshogy képzelt el egy kívánságteljesítő aranyhalat. Ennek a szemei kidülledtek oldalra, amitől rendkívül bambán nézett ki, ráadásul egyfolytában az eget kémlelte, vagyis jobb híján a mennyezetet. „Csillagász hal”, mondta a kereskedő, ám egyetlen csillagképet sem ismert fel, üstököst sem jelzett, de még csak kívánságot sem teljesített, pedig a tudós igen serényen próbálkozott vele kezdetben, aztán már egyre fásultabban. Végül feladta, és elkönyvelte egy átlagos aranyhalnak, amelyet átlagon felüli gülü szemekkel áldott meg az ég, vagy a csillagok.

Ekkor varázsos ének csendült fel. Még Poszeidón is nyomban elhallgatott, ugyanis ezek a hangok nem tőle származtak. Kintről jöttek, és az egész hajót körbezengték.

Egyszeriben a kapitány hangját ismerték fel a bűvös dallamok között.

– Hahó, hableányok, merre vagytok?

– Más sem hiányzott! De ez nekünk akár még jól is jöhet! – Ignác izgalmában azt sem tudta, hova kapjon. Előkotorta és átvetette a vállán a kriptidvadász-felszerelésből a kötélkészletet, a fülébe füldugót nyomott, majd az aranyhallal a kezében elindult felfelé. Azután visszafordult, mert az akváriumot ottfelejtette, valami tárolóeszközre pedig szüksége lesz.