A kikötőben mindössze két hajó horgonyzott: egy robusztus vitorlás, illetve egy ugyanolyan másik, csak vitorlák nélkül. Ignác nem töprengett sokáig, melyikre váltson jegyet, hiszen mi végre állna benn egy felvitorlázott hajó, amikor ő éppen egy fontos küldetésre indul?

– Biztos Artemisz forral valamit – morogta ökölbe szorított kézzel, majd egyenesen a jegypénztárhoz ment. – A vitorlátlanra kérnék két jegyet: egyet magamnak, egyet a vidrámnak.

A jegypénztáros megemelkedett, hogy lássa a vidrát, majd unott arccal, szenvtelen hangon közölte:

– A vitorlátlan nem indul. Azért nincs rajta vitorla.

– Márpedig én azzal megyek! – csapott Ignác a pultra két zacskó aranyport.

A vitorlátlan hajóra máris legénységet toboroztak, ami abban merült ki, hogy innen-onnan („szelíd” elrablással) összeszedték őket: a féllábú hotdog-árust, a szipogós szállodai portást, a kaszinóajtó előtt álló bengát, na meg persze egy kapitányt, aki – kivételesen – tényleg kapitány volt, bár éppen akkor szökött a saját akasztásáról. A hajót seperc alatt felvitorlázták, és útra készen állt. Igaz, hogy az oldalán egy jókora lék tátongott, de azt egy felfújt gumicsónakkal betömték.

Ignác felvitette a csomagjait, majd Poszeidónt a pórázon vezetve ő is felcaplatott a rámpán egy magát kecsesen illegető, kalapos hölgy nyomában. A hölgy egyszer csak hátrafordult, és csábosan megrezegtette a szempilláit. Ignácot azonban ez egy cseppet sem érdekelte. Máshogy állna a dolog, töprengett el, ha egy különleges, még felfedezetlen lény sétálna előtte. Habár... A hölgy – a szemét kivéve – sejtelmesen eltakarta legyezőjével az arcát. Ignác viszont csakis az a mögül kikandikáló vékony, harcsaszerű bajuszra tudott figyelni. Honnan olyan ismerős? Talán a cirkuszi zsugapartin találkozott vele, ahol egy tevével és egy azerbajdzsáni erinaceus concolorral játszott, ám utóbbiról kiderült, hogy csaló, ugyanis csak egy sima sün volt. Igen, minden bizonnyal ott láthatta. Kideríteni azonban nem tudta, mert a pénztáros sietősen leterelte a bajuszos kisasszonyt a hajóról, mondván, ez a vitorlátlan cseppet sem megfelelő egy ilyen finom hölgy számára – aki a legkevésbé sem hölgyhöz méltóan tiltakozott, de hiába.

A hajó fedélzete ragadt a kosztól és a temérdek hínártól. Ignác kiválasztotta a másodkapitányi kabint, amiben úgy kellett átküzdeniük magukat a pókhálókon. A szipogós szállodai portás be sem ment, az ajtóból hajította a szoba közepére a csomagot.

– Ez bűzlik – közölte szipogva, és kézfejével megtörölte az orrát.

Mivel nem volt egyértelmű, hogy a poggyászra vagy a szobára céloz-e, esetleg a küldetésre, Ignác jobbnak látta tisztázni a dolgot.

– A szoba nemkülönben. Kitakaríthatná!

A portás sötét pillantást vetett munkaadójára, akit ez a legkevésbé sem rémített meg, hisz látott már hasonlót, ez az alak meg még csak ijesztő sem volt. Idővel a portás is beláthatta ezt, mert abbahagyta a sötét pillantást, és szipogva elcsoszogott.

Amíg nem figyeltek rá, Poszeidón összegyűjtötte a helyiségben fellelhető valamennyi pókot, és az ágyba rejtette őket.

Ignác körbenézett a koszos kabinban, végighúzta ujjbegyét a kis asztalon, amelyen egy viharlámpa állt, majd finnyásan megemelt egy kőkeményre száradt kenyérkaréjt, amit azonnal vissza is ejtett, lyukat ütve vele az asztalba, majd a padlóba is. Azután feldobta a bőröndöt az ágyra, ellegyezte a felpuffanó porfelhőt, végül kutakodni kezdett a holmijai között, míg rá nem lelt a törött szélkakasra.

– Tudtam én, hogy kelleni fogsz! Látod, Poszeidón? Mindig mindenre fel kell készülni – magyarázta a vidrának, azzal egyenesen a fedélzetre igyekezett. Ignác ugyanis nem bízott a hajó iránytűjében. Hiszen mi van, ha Artemisz megbabrálta, hogy tévútra vezesse? Egyből a vízbe is hajította. Ezért most kellett helyette valami más, és hát mi lehetne alkalmasabb egy szélkakasnál? Ignác azt is tudta, hol lesz a legjobb helyen.

A hajó orrába vitte, ahol a féluszonyú sellő orrdísz homlokának közepére biggyesztette. Kicsit csálé lett, de a célnak megfelelő. Amint végzett, megpörgette, biztosan működik-e. A kakas meg sem moccant. Ignác nekigyürkőzött, teljes erejéből húzta, vonta, tolta, mígnem az egyik lökéstől úgy beindult, hogy őt is magával ragadta, és pörgött vele néhány kört. Amikor a férfinak sikerült a padlóra huppannia, elégedetten összecsapta a tenyerét, majd visszaszédelgett a kabinjába megtervezni a továbbiakat. Ám amint rájött, hogy a részlethiányos térképen a Fokhagymagerezd-hegységen túlra úgysem lát, a buflopodoszra pedig ötlete sem volt, mi lehet, úgy döntött, inkább felnéz a fedélzetre.