Napokig hajóztak, miután átjutottak a Foghagyjma-ereszd-hegységen. Az már egy pontnak sem látszott, olyan messzire távolodtak tőle. Ez alatt az idő alatt a legénység végezte, ami a legénység dolga, míg Ignác a részlethiányos térképet tanulmányozta, megolajozta a törött szélkakast, valamint számbavette, miféle megpróbáltatások állhatják még az útjukat. Poszeidón szerencsére néhány órán belül abbahagyta a dalolászást, aminek gazdája különösen örült, mivel zavarta a koncentrálásban, végül már a feje is fájt tőle. Persze az éneklés megszűnését okozhatta az is, hogy amióta tengerre szálltak, a vidra egyfolytában evett. Ám míg neki halat bármikor foghattak, a virslijük fogytán volt, meg már amúgy is unták a hot dogot. Úgy döntöttek tehát, hogy a legközelebbi lakott szigeten ledobják a horgonyt, feltöltik az élelmiszerraktárat, és megtudakolják, vajon merre is van az a Valahol, amiről senki sem tudja, hol van.

És hát napok múlva, pont amikor a „napok múlva” elkezdődött volna, végre megpillantottak egy szigetet, amelynek partján hajók horgonyoztak. Leeresztették a vasmacskát, majd – mivel itt már nem volt olyan sós a tenger, mint a hegység lábánál –, kénytelen-kelletlen, kiszedték a hajólékből a gumicsónakot, abban eveztek ki a partra.

A mólónál tábla hirdette, hogy a Valaholi-szigeten járnak.

– Közel lehetünk a célhoz – jegyezte meg Ignác, amikor megakadt a szeme az egyik vitorláson, amelyen majmok hemzsegtek legénység gyanánt, méghozzá többfajta. Vajon mi vezethet valakit arra, hogy kis termetű főemlősöket alkalmazzon? Felettébb gyanúsnak találta, és elgondolkodva a füle tövét vakarta, mialatt Poszeidón egy kígyót lasszózott a lábára, amitől Ignác hasra vágódott. Mire feltápászkodott, a kígyó elslisszant, ő pedig tanácstalanul kutatta, miben bukhatott fel. A vidra jóízűen kuncogott a mancsába.

A sziget egyetlen városból állt, azon belül is mindössze egy irányba mutatott az eligazító tábla: piac és ivó arra. Az ivóhoz a piacon át vezetett az út, ahol nyüzsögtek a matrózok, kalózok, kereskedők mindenféle portékával. Ignác sorra megállt mindegyiknél, hátha felfedez valami érdekességet. Az aranyhalból okulva elhatározta, ezentúl jobban figyel a szerzeményeire. Bár itt a kullancskoponyától kezdve a mamutcsellentyűs ladikon át bármit lehetett kapni, mégsem bukkant semmi érdekesre. A kapitány ellenben talált fogpolírozó rágódohányt, a féllábú hotdog-árus pedig egy hot dog formájú műlábat, amit azonnal meg is vásárolt.

Miután kinézelődték magukat, betértek a sziget egyetlen ivójába, ami a Valaholi Fogadó a Vadivóhoz nevet viselte. Ott aztán mindenféle népség megfordult, egyesek még a bengát is túlnőtték termetben. És hát senki sem unatkozott: az ablak mellett egy pipázó nő harmonikázott; balra öt léhűtő tengerész verekedett, akikre fogadásokat kötöttek, melyikük bukdácsol át a pulton és ki fog átesni a lengőajtón; jobbra átlósan pedig pókereztek. Egy félreeső sarokban két kalapos sziluett figyelte érdeklődéssel az eseményeket – az egyikük női ruhát viselt, és serényen legyezte magát.

Ignác és a legénység egyenesen a pulthoz ment. Alaposan kitikkadtak a nézelődéstől ebben a rekkenő hőségben. A bozontos csapos eléjük tett egy-egy korsó jéghideg italt, amit egyből le is húztak, és máris kérték a következőt.

– Mondja csak, nem tudja véletlenül, merre találjuk Valaholt? – kérdezte meg a kapitány a csapostól, miközben letörölte a szájáról a habot a kézfejével.

– Valahol a közelben – mutogatott a bozontos csapos, miközben a poharakat törölgette el koszos kötényével.

– No és kapni esetleg valahol egy térképet, amin szerepel?

– Valahol talán, de itt biztosan nem.

– Vak térképes van – kotyogott bele az egyik vendég, akinek egy koala csimpaszkodott a vállára.

– Az nekünk is van. A világmindenség részlethiányos térképe.

– Az meg mire jó? – kérdezett vissza a koalás.

Ignác magyarázni kezdte:

– Be kell jelölni rajta, ahol járunk. Berajzolni a dombságokat, a hegyvonulatokat, a rengetegeket meg a tengereket, hol bújnak meg barlangok és merre szalagoznak a folyók. Így lesz a végére részletgazdag.

– Nekünk a térképészünk vak, nem a térképei – nézett fel szigorúan a bozontos csapos. – Amit ő készít, azzal garantáltan eljutni bárhova. Belső látással rajzolja őket, és tanácsokkal fűszerezi.

– A tanács az jól jött volna a Foghagyjma-ereszd-hegységnél. Alig jutottunk át rajta – jegyezte meg a szipogós szállodai portás bosszúsan.

– Azt elég megkerülni, minden hegység véget ér egyszer. Érthetetlen, erre miért nem gondol senki. Tovább tart az út, az igaz, de szavamra, annál a szerzetesnél bármi kellemesebb.

Erre az egész kocsma egyetértően rábólintott.

– És merre találjuk ezt a vak térképészt? – tudakolta Ignác.

– Van egy függőágy a pálmafarengetegben, ott szokott elmélkedni.