Odakint a szél már mit sem törődött azzal, hogy suttogásnak hasson. Hevesen tombolt, a hullámok a hajó oldalát ízlelgették, a törött szélkakas pedig éppen akkor hárított el egy villámot. Mi mindenre jó!, állapította meg büszkén Ignác, de nem élvezhette sokáig a dicsőséget, mert a kapitány egyre serényebben hívta a szépségesen daloló lényeket.

– Ezek nem sellők, hanem szirének! – rohant felé a tudós, az akváriummal és az aranyhallal hadonászva.

– Mi is halljuk, hogy ének, de hogy szír lenne… – csodálkozott el a hotdog-árus, azzal fellapozott egy mondáskönyvet, amit a köténye zsebében tárolt.

– Miféle szirénák? – vakarta meg a fejét a csapóajtó mellett álló benga.

A kapitány egyiküknek sem hitt.

– Dehogyis, ezek csodás énekhangú, szépséges hableányok. Hahó, szépségeim! – integetett a sötétlő víz felé.

– A hableányok felugrálnának, mint a delfinek, ezek viszont a fejünk felett röpködnek – mutatott Ignác a három asszonyfejű, madárszárnyú, karmos szörnyre.

Ignác rengeteget olvasott már róluk, de találkozni még eggyel sem találkozott. Tudta, hogy rendkívül veszélyesek. Veszélyesebbek, mint bármelyik ellenfele, aki kémet küldött utána, sőt annál is, amelyik kriptidtolvajt uszított rá, hogy elorozza előle, ha véletlenül ráakadna egyre – amire sajnos nem adódott példa. Vagy akár még némely takarítónőjénél is, akiket az évek folyamán alkalmazott. Igaz, azok közül énekelni egyik sem tudott, erre szigorúan ügyelt a kiválasztásukkor, mivel nem akart egyiknek sem a bűvkörébe kerülni. Ezért választott időseket, bajszosakat, illetve némákat – jobb biztosra menni. A szirének bölcsességétől azonban tartott. Beljebb is nyomta a füldugót.

Amikor a kapitány észrevette a fejük felett köröző szörnyetegeket, kis híján elájult.

– Ezek nem hableányok! – sipította.

– Mindenki kötözze magát egy-egy árbóchoz! – Ignác a legénységnek dobta a köteleket. – Sokan összekeverik a sellőket a szirénekkel, de míg az előbbiek csupán szerelembe esnek a földi halandókkal, addig a szirének hangja megbűvöli a tengerészeket, azután felfalják őket. Nem szeretném, ha mi is erre a sorsa jutnánk.

A legénység jó szorosan hozzákötözte magát egy-egy árbócrúdhoz, nehogy engedni tudjanak a szirénének csábításának. Egyedül Ignác maradt szabadon, mivel neki volt füldugója. Közben azon tanakodott magában, miként kaphatna el egyet közülük, ha már itt a kínálkozó alkalom.

A szirének egyre közelebb merészkedtek hozzájuk. Egyikük a hotdog-árust környékezte meg, a férfi hosszú, szőke haja meglebbent a szörnyeteg szárnysuhogásától.

– A nevem Peiszinoé – dalolta neki.

– Tejszínoé – ismételte a hotdog-árus megbűvölten, és tátott szájából kicsordult a nyál.

Egy másik a kapitányhoz szállt le, aki a kormánykerékhez kötözte magát, mert a hajó irányítását senkinek sem engedte volna át. A szirén olyan közel hajolt hozzá, hogy a férfi elfordult halszagú lehelete elől, ám amikor énekelni kezdett neki, nem bírt tovább ellenállni. Azonnal daliás pózba vágta magát – már amennyire a kötél hagyta –, hogy még jobban imponáljon. A szirén a karmos ujjával végigszántott az arcán, hősi sebhelyet hagyva rajta, amit a kapitány cseppet sem bánt, hisz ettől csak még daliásabban fest majd a hölgyek szemében.

– Thelxiepeia vagyok, és tudom, mi a legnagyobb álmod. Segíthetek megszerezni – suttogta neki a szirén.

A harmadik a maradék három férfi között válogatott. A szipogós szállodai portás olyan unottan nézett, hogy tőle azonnal elment a kedve, a bengát viszont többször körbejárta.

– Mi járatban vagytok erre, szép legények?

A férfiak összeszorították a szájukat, nehogy véletlenül is eláruljanak valamit. Ki tudja, miben mesterkednek, erre nem tért ki Ignác a tájékoztatásban.

– Szépek? – próbálta megvakarni a fejét a benga, aki a legközelebbi kabinajtó melletti póznához kötözte magát.

– Hát te nem félsz? – fordult most Ignáchoz a szirén.

– Élek, nagyon is élek – felelte a tudós, mivel alig hallott valamit, azt is félre. Ettől a szörnyetegnek máris érdekesebbnek tűnt a többieknél.

– Meséld el nekünk, mi járatban vagytok errefelé?

– Nem járatban vagyunk, ez egy hajó – kezdte Ignác, és gondolatban feljegyezte: a sziréneknek vagy rossz a szemük, vagy fogalomzavarosak. – Mégpedig egy vitorlás, vagyis vitorlátlan. Nahát, még a nevét sem tudom!

– Aglaiophoné – lehelte a szirén, mert ezúttal ő értette félre. Körbejárta Ignácot, hogy alaposabban megnézze magának. – Hm, különös egy alak vagy te.

– Halak… – gondolkodott el Ignác. Tudta, erről most valaminek az eszébe kellene jutnia, ám mégsem jutott, tehát jobbnak látta cselekedni. Itt a vissza nem térő alkalom, hogy elkapja a szirént! Megpróbálta hát belegyömöszölni az akváriumba, de ez sehogyan sem akart sikerülni, pedig még maga Aglaiophoné is segített neki. De mindig kilógott valamije: hol a szárnya, hol a karmos lába, de többnyire az egész lény. Így végül Ignác a szirén szájára nyomta az üveggömböt. Aglaiophoné ezt már nem tudta mire vélni, aminek hangot is adott. Mégpedig egy csoda szép dalban. Amikor a tudós úgy ítélte, hogy most már kellő mennyiségű szirénének jutott az akváriumba, egy cuppanással lehúzta a szörny szájáról, és lezárta egy kupakkal, amit az egyik hordó tetején talált. Ez elegendő lesz bizonyítéknak, egy szirén amúgy is túl veszélyes ahhoz, hogy magával vigye.

Ekkor Poszeidón jelent meg a fedélzeten, fülsiketítően dalolászva. A sziréneket teljesen elkápráztatta a hangja, azonnal köré sereglettek. Örvendezve hallgatták, megtapsolták, sőt, ráadást is kértek a műsorból. Poszeidón elégedetten sütkérezett a rajongásukban.

– Ő Poszeidón – próbálkozott Ignác némi csalafintasággal. Végre meg lett az értelme, hogy ezt a nevet adta neki.

– Nem lehet, őt ismerjük. Ő a tengerek istene – rázták a fejüket a szörnyek.

– Talán mégsem tudtok róla mindent. Olykor szeret állatbőrbe bújni.

– Az Zeusz. Vagy nem? – A szirének elbizonytalanodtak. Alaposabban megnézték maguknak a vidrát, megemelték a mancsát, amire Poszeidón morgással felelt. Mohón körbe is szimatolták.

– Mennyei az illata! – áradoztak. – Haltorta? Kagylópüré? Isteni tengeri herkentyűk! Menten éhen halok.

Tehát a halszagra buknak ezek a tengeri némberek, jegyezte meg róluk ezt az információt is a tudós, és ekkor végre az eszébe jutott:

– Az aranyhal! – emelte fel a kezét, amiben ott ficánkolt a hal. – Most kellene kívánnom valamit. De mit? Mondjuk, a szirének híresek a bölcsességükről. Igazán adhatnának valami megszívlelendő tanácsot, hisz fogalmunk sincs, mi vár ránk a Fokhagymagerezd-hegységen és azon túl.

Az aranyhal erre felfénylett.

– Ne, ne, ne, ne, ne, ez nem kívánság volt, még csak ötleteltem! – visszakozott Ignác, de már hiába.

Aglaiophoné mélyen a szemébe nézett, és csupán ennyit mondott:

– Bárhova is tartotok, ott ne hagyjátok a fogatokat!

– Nem áll szándékunkban – motyogta a férfi. Ezzel aztán nem lettek kisegítve! Mérgében a tengerbe hajította az aranyhalat. Ezt is rögtön megbánta, de már nem tudott mit tenni, az aranyhal elúszott az utolsó kívánsággal együtt. A szirének azon nyomban utánavetették magukat, lemondva a tengerészlakomáról.

– Legalább nem minket falnak fel – morogta a tudós.

A vitorlátlan hajó legénysége így megmenekült, Ignác viszont olyan dühös volt magára a hal miatt, hogy egy legyintéssel visszavonult a kabinjába, a többieket pedig otthagyta kikötve.