Hajnaltájt Ignácnak eszébe jutott, hogy a legénységről megfeledkezett. Addigra a vihar is elült, így kiment kiszabadítani őket. Szerencsére a kapitány, mivel a kormánykerékhez rögzítette magát, ügyesen elvezette a vitorlást. Mégsem olyan szerencsétlen, mint amilyennek mutatja magát, állapította meg Ignác.

A Fokhagymagerezd-hegység akkorra már látótávolságba került, bár jobban hasonlított egy éles, csipkézett alsó fogsorra, mint fokhagymagerezdekre, de a részlethiányos térkép szerint annak kellett lennie. Viszont a várt szag csak nem jelentkezett. Ezt mindannyian különösnek találták, pedig a szipogós szállodai portást megbízták a folyamatos légfrissítőfújással, amit unott képpel meg is tett, olykor egy-egy sötét pillantást vetve Ignácra, vagy a bengára, esetleg a hotdog-árus virslijeire.

A hegyvonulat teljesen elállta az útjukat, szorost pedig, amelyen átkelhettek volna, nem láttak sehol. Végül úgy döntöttek, a legjobb lesz, ha kikötnek és körbenéznek, hátha a növények eltakarják az átjárót, vagy ha más nem, találnak egy információspultot, ahol útba igazítják őket.

Amikor lehorgonyoztak a hegység lábánál, felfigyeltek a rózsaszín tengervízre. Ignác tudta, mi okozza a jelenséget: a Dunaliella Salina nevezetű mikoralga, ami itt egyenesen rikított. Továbbá tudta azt is, hogy ez az algafajta az olyan sós vizeket kedveli, amelyeknek már lebegni lehet a felszínén. Ez pont kapóra jött, ugyanis, mint kiderült, a vitorlátlan hajón mentőcsónakokat sem tároltak, amivel ki tudtak volna evezni a partra, a gumicsónakot meg senkinek sem volt kedve kiszedni a lyukból.

– Figyelem! – szólt a legénységhez Ignác. – Ahhoz, hogy átjussunk a hegyre, sétálnunk kell, mégpedig a vízen.

– Sétálni? A vízen? – vakarta a fejét a benga, aki a lenyíló hajórámpa mellett állt. A kapitány fogai vacogtak, mert neki annyi, el fog süllyedni.

– Biztosíthatok mindenkit, ez egy járható út. Tudósbecsület-szavamra!

Hogy bebizonyítsa, lesétált a rámpán, és rálépett a vízre. Annak olyan magas volt a sótartalma, amitől nemhogy nem süllyedt el benne, hanem mintha betonon lépkedett volna, egyszerűen átsétált rajta. A legénység tátott szájjal csodálta, a kapitány is megnyugodott, így végül ők is megpróbálkoztak a mutatvánnyal.

Amint mindannyian átértek, alaposabban is szemügyre vették a hegyvonulatot. Az csakugyan fogakra hasonlított, rejtett járatot vagy információspultot azonban egyáltalán nem találtak, de még növényeket sem. Mindenfelé kopár, szürke sziklák magasodtak. Aztán egyszer csak egy trónusszerű szikla tetején észrevettek egy szerzetest. Annyira vén volt, hogy a ráncai beleolvadtak a hegy gyűrődéseibe, az arca elszürkült, mivel ahol ült, oda nem sütött a nap, egykor fehér csuháját foltokban rózsaszínre színezte a víz. A hotdog-árust egy aszott pillecukorra emlékeztette.

– Miért ilyen gyűrött? – kérdezte.

– Amikor két kontinens ütközik, felgyűrik maguk között az üledéket. Évmilliókba telik, mire egy ekkora hegység létrejön – magyarázta Ignác.

– Én a szerzetesre gondoltam.

– Oh, vagy úgy! Hát, ő pusztán csak öreg. Ha nem tévedek, ő lehet a hegy bölcs őre. Egyszer régen olvastam róla, hogy mindegyiknek van – mondta Ignác, majd némi torokköszörülés után megszólította. – Ó, a Fokhagymagerezd-hegység bölcs őrzője, a segítségünkre tudnál lenni? Szeretnénk átjutni a hegyen.

A vén szerzetes mélyet sóhajtott, mint aki már nagyon unja az effajta kérdéseket.

– Az Foghagyjma-ereszd-hegység! – dorgálta meg őket a botjával.

Ignác és a legénység kérdőn nézett egymásra.

– Akkor rossz helyen járunk? Elvétettük az irányt? – tárták szét a karjukat.

– Jó helyen jártok – mondta a szerzetes. – Mindenütt elírják. Igazán kijavíthatná már végre valaki! Akkor talán nem értetlenkedne mindenki, főleg, mivel a nevében rejtőzik a kulcs, hogy átkelhessetek. Lássuk, rájöttök-e.

Az utazók tanakodni kezdtek.

– Fogas kérdés – vakarta a füle tövét Ignác, ami az erős gondolkodást jelentette nála.

– Fogjunk egy hagymát, és eresszük el? – találgatott a hotdog-árus, mire a szerzetes jobbnak látta, ha lefirkantja a hegység nevét egy papírra.

– Gyj-vel írják – mutatott rá unottan a szállodai portás, azután kifújta az orrát, mert már eleget szipogott.

– Ez a mosoly bármely zárt ajtót kinyitja – vágta magát daliás pózba a kapitány, fogsorán visszatükröződött a rózsaszín tenger.

– Más lesz itt a megoldás – törte a fejét Ignác, majd diadalmasan felkiáltott. – Heuréka! A szirének bölcsessége! Azt mondta az a görög nevű nő: „Bárhova is tartotok, ott ne hagyjátok a fogatokat!”

– Vagyis nem szabad megmurdelnünk? – vonta le a következtetést a benga, aki ezúttal nem talált ajtót, ami mellé állhatna, így a szerzetes trónusa körül vesztegelt.

– Először én is ezt gondoltam, de most világossá vált, mire célzott. A fogunk a kulcs. Pontosabban, hogy ne hagyjuk itt. Bevallom, ezt a részét én sem értem. – Ignác újfent a füle tövét vakarta. Órákig el tudott töprengeni, mi több, napokig, hetekig vagy – mint tudjuk – akár évekig. A legénység izgatottan várta, mire jut, a szerzetes viszont türelmetlenül, hisz régóta ülhetett már ott. Érthető, hogy nem volt kedve tovább várni.

– Pont hogy itt kell hagynotok: Fog-hagyj-ma = ereszd. Ez az átjárás kulcsa.

– A fogamtól nem szívesen válnék meg – hátrált Ignác a horgonyzó hajó felé.

– Akármelyőtöké megfelel – nyugtatta meg az öreg.

– Ez esetben… – A tudós végignézett a legénységen.

– Eszébe se jusson! – mondta ezúttal dühösebben a szállodai portás, és mellé sötét pillantást vetett a főnökükre, biztos, ami biztos.

– Ezt a mosolyt kár lenne elrontani – csillantotta meg fogsorát a kapitány.

– Munkaeszközt nem adok. Valamivel meg kell kóstolnom a virslit, elég roppanós-e – tartott fel egy párt a hotdog-árus, mivel éppen hot dogot készített.

Poszeidón a part szélén halászott, így Ignác rá csak legyintett egyet. Fel nem foghatta, hogy képes ennyit enni egy ilyen kicsi állat, amikor az éjjeli vacsoravödör tartalma nemrég fogyott el.

Már csak a benga maradt. Ő tanácstalanul megvakarta az üstökét.

– Fogadni kell valamire? Abban benne vagyok.

Így történt, hogy az ő fogát húzták ki egy gyors rántással, amire mindössze egy „au”-t nyögött.

A szerzetes elégedetten bólogatott.

– Most itt ez a kar – mutatott maga mellé, oda, ahol a benga állt. – Ebbe kell beleilleszteni a vándor fogát, hogy megnyíljon az út. Hihihihi!

– Ez meg miért hihizik összevissza? – hajolt oda Ignáchoz a kapitány.

Ám mire a tudós válaszolhatott volna, a benga könnyes búcsút vett a fogától, belehelyezte a karba vájt lyukba – kicsit erőltetni kellett, hogy beleférjen –, és meghúzta a kart. A kőtrónus felemelkedett, felfedve az átjárót.

– Mehettek – mondta a szerzetes sunyi mosollyal. – De a benga barátotok itt marad.

– Én aztán nem – válaszolt a benga, és elindult vissza a hajóra.

A szerzetes a botjával hadonászva elé ugrott.

– Márpedig maradsz! Így szól az átjárási törvény: aki a fogát adj, az lesz a hegy új őre.

A benga megunta a dühös kis öreg pattogását, és egyetlen kupáncsapással leterítette.

– Menjünk, amíg magához nem tér – adta ki a parancsot Ignác.

Azonnal visszaszálltak a vitorlásra, és átkeltek a fogcsúcsok közt nyílt hézagon, amit eddig a trónus tömött be.