Döme, a hóember

2017. december 04. - dryka

hoember.pngTomi, amint felébredt, kipattant az ágyból, az ablakhoz rohant, és kitekintett rajta. A kertet vastag hótakaró fedte, de néhány apró hópihe még mindig szállingózott az áthatolhatatlannak tűnő felhőkből. A kopár fák most csillogó, fehér bundát viseltek, ágaikon néhány madár didergett élelemre vadászva. A garázs ereszéről hosszú, vaskos jégcsapok csüngtek alá, mintha Télanyó oda lógatta volna fel a frissen öntött cukornyalókákat.

Tomi széles mosolyra húzta a száját, felöltözött, és kacagva kirohant. Szülei a konyhában tettek-vettek.

– Anyu, apu! Esett a hó! – rikkantotta vidáman.

– Láttuk, Szívem – felelte anyu.

– Azt ígértétek, ha esik, építünk hóembert.

– Kicsit később, Kincsem, most nem érünk rá.

– De én most akarok! – A kisfiú megerősítésként toppantott is a lábával.

Anyu felsóhajtott, és apura tekintett.

– Gyere, kimegyek veled – adta meg magát apu.

– Juhé! – Tomi örömében ugrott egyet, a kabátjához futott, magára kapta, és már kinn is volt.

A friss hó úgy csikorgott a talpa alatt, mintha Télapó manói rendeztek volna korcsolyaversenyt. Rövidesen apu is kiért. Azonnal észrevette a kisfiút a kék kabátjában, amint hólabdát görget. A friss hó jól tapadt, a labda egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül csaknem akkorára nőtt, mint Tomi. A kisfiú utána újabb görgeteget alkotott, melyet apu segítségével a másik tetejére emelt. Ezután egy kisebb kupac készült, az lett a hóember feje. Tomi gombok gyanánt három széndarabot nyomott a hóember alsótestébe, hármat a felsőbe, majd távolabb lépett, hogy megszemlélje művét.

– Valami még hiányzik – morfondírozott.

Csakhamar rá is jött, mi az, és a hóember fején immár két fekete szénszem díszelgett. A kisfiú elégedetten bólintott egyet.

– Nem hiányzik róla még valami? – kérdezte apu.

Tomi megrázta a fejét. Apu ekkor odament, és egy-egy ágat nyomott a középső labda két oldalára.

– Nem volt keze! – kiáltott fel meglepetten Tomi.

– Nem bizony. Mivel a hóember is ember, csak hóból van, ezért kezekre is szüksége van.

– És orra – lépett ki anyu a házból, és a kezében tartott sárgarépát a két szénszem alá illesztette. – Így ni.

– Azt én akarom megenni!

– Van még benn, kapsz te is.

– De én ezt akarom! – Tomi akaratosan toporzékolni kezdett, keményre döngölve a havat a cipője alatt.

– Tomikám, ez a hóemberé, neki is szüksége van orra. Mit szólnál, ha valaki a te nózidat akarná megenni? – Anyu leguggolt elé, kitörölte szeméből a könnycseppet. – Ugyanilyent adok neked, ha most bejössz velem.

– Nekem nem kell másik! Nekem ez kell!

Apu kézen fogta a kisfiát, hogy bevezesse. Bár Tomi engedelmesen követte, de közben mindvégig a répát nézte. Beérve megkapta az ígért zöldséget, melyet lassan elrágcsált, de amint szülei nem figyeltek, kiosont az udvarra, és zsebre vágta a hóember orrát, majd a szobája rejtekében elégedetten elmajszolta azt is.

Amikor eljött a lefekvés ideje, Tomi szeme gyorsan álomra csukódott. Álmában az udvaron állt meleg ruhába öltözve. Meglepetten körülnézett, vajon hogy kerülhetett oda? A hóember integetett neki, menjen oda hozzá.

– Te mozogsz? – vonta össze a szemöldökét kétkedve.

Közelebb lépegetve a hóember egyre csak ugrándozott és csapkodott a karjaival.

– Nem értem, mit akarsz. Beszélni nem tudsz? – Ekkor észrevette, hogy szájat sem rajzolt a görgetegemberkének, így gyorsan kanyarított egyet az ujjával.

A hóember mély lélegzetet vett, csak az után szólalt meg.

– Na, végre! Már azt hittem, soha nem kapok levegőt.

– Miért nem kaptál?

– Nem látod? Nincs orrom – mutatott a répa helyére.

Tomi elszégyellte magát, lehajtotta a fejét, és lábával apró köröket rajzolt a hóba.

– Döme vagyok – nyújtotta a kezét a hóember.

– Neked van neved? – kérdezte meglepetten a kisfiú és óvatosan megfogta a hógolyókezet.

– Persze hogy van.

– És hogyhogy tudsz beszélni?

– Minden hóember tud, csak az emberek általában nem hallják meg, amit mondunk.

– De én hallak.

– Pontosan, ezért most elviszlek valahova.

Döme kézen fogta Tomit, belekapaszkodtak egy meglepően nagy hópehelybe, amely a többivel ellentétben felfelé szállt.

– Hova megyünk? – kérdezte a kisfiú, túlkiabálva a mellettük lehulló pelyhek süvítését.

– Mindjárt meglátod.

Hamarosan egy nagy felhő tetején landoltak. Az óriási vattapamacs lágyan ringatózott és rugózott, ahogy ráléptek.

– De hisz ez olyan, mint egy nagy matrac – állapította meg a fiú, és ugrándozni kezdett.

A felhő a magasba dobta, majd amikor visszaérkezett rá, még magasabbra pattant vissza. Minden egyes ugrásnál hópelyhek hullottak a fejük fölül, és az ugrándozással egyre sűrűbb hóesés kerekedett. Tomi kinyújtotta a tenyerét, hogy elkapja a jégvirágokat, közben hangosan nevetett. A körülöttük mászkáló számtalan hóember felfigyelt a heves havazásra, ők is csatlakoztak az ugrándozó gyerekhez. Tomi csak ekkor vette észre őket. Abbahagyta a játszást. A felhő himbálózása lassan csillapodott alatta. Körbefordult. Csinos kis jégházikók álltak körös-körül. A hóemberek is abbahagyták az ugrálást, és visszatértek félbehagyott tennivalójukhoz. Némelyikük az utcákat díszítette, mások a fenyőfára aggattak szebbnél szebb ünnepi figurákat. Piros csíkos jégcsapok lógtak a tetőkről, az utak színes macskakövekből készültek.

– Ez mind cukorból van – mondta Döme a tátott szájjal nézelődő kisfiúnak.

– Hol vagyunk?

– A hóemberek városában. Holnap karácsony, mindenki arra készül.

Elindultak a cukorúton, betekintettek egy-egy ház ablakán. Minden csupa szín és vidámság volt. Tomi letört egy jégcsapot, hogy elszopogassa.

– Finom? – kérdezte Döme.

– Ühüm – válaszolta teli szájjal a kisfiú.

– Akkor kóstold meg ezt is. – A hóember kiszakított egy darabot a talpuk alatt lévő felhőből, és átnyújtotta. Tomi beleharapott.

– De hisz ez vattacukor!

Elérkeztek egy szökőkúthoz, amelyből sűrű, fehér folyadék csordogált. Döme a kezével cukorsüveget formázott a lehullott hóból, és alátartotta. Amikor a süveg megtelt, azt is átnyújtotta.

– Idd meg!

A fiú belekortyolt az italba.

– Fehércsoki! – kiáltotta meglepetten. – Itt annyira jó minden! És ezek a finom illatok… – beleszimatolt a levegőbe.

– Az illatokat sajnos nem érzem. – Döme bánatosan lehajtotta a fejét.

– Hogyhogy nem? Hisz annyira édes! Mályvacukor, és forrócsoki, és mézeskalács, és… – Hirtelen megállt, mert rádöbbent, Döme miért nem érez mindebből semmit. – Elvettem az orrodat.

Döme még mindig nem szólalt meg, csak szomorúan nézte a vidám, színes és édes habcukrokat habzsoló hóembereket.

– Sajnálom! – mondta Tomi. – Nem tudtam, hogy te is érzel.

– Pedig érzek. És olyan jó lenne az illatokat is érezni.

– Figyelj, megígérem, hogy holnap adok neked új orrot – jelentette ki határozottan a fiú.

– Komolyan mondod? Érezni fogok mindent? – Döme szénszemei megcsillantak a kigyúló kék és piros égők fényében. A hóemberek örömujjongásban törtek ki: elkészültek a díszítéssel.

– Ígérem! – Tomi mosolyogva megfogta Döme hókezét.

 

Másnap reggel a kisfiú első dolga az volt, hogy egy új, sokkal szebb répát tűzött a hóember arcára.

– Most már érezni fogod a finom karácsonyi illatokat. Anyu mézeskalácsot süt, és lesz finom habkarika is, vacsorára pedig halászlé. Nagyon finom lesz. Most megyek feldíszíteni a fenyőfát, hogy ugyanolyan szép legyen a miénk is, mint a hóemberek városában – mesélte, majd visszament a fűtött házba.

Este, az ajándékok kibontása után Tomi az ablakból nézte Dömét, amint mozdulatlanul állt a sűrű hóesésben. Ekkor eszébe jutott, hogy a hóemberek városában minden hóember sálat viselt a nyakában és kalapot a fején. Azonnal a sáljáért és a sapkájáért ment.

– Döme fázik – mondta értetlenül néző szüleinek.

– Ki az a Döme? – kérdezte anyu, de Tomi akkor már az udvaron volt, és Döme nyaka köré tekerte a vastag, zöld sálat, fejére pedig rátette a puha sapkát.

– Így ni, most már te sem fázol. Hoztam neked kesztyűt is, az a többi hóembernek biztos nincs – kacsintott rá Tomi. – Boldog Karácsonyt, Döme!

Döme boldogan mosolygott meleg, téli öltözékében, és a legszebb répaorral, amit valaha látott.

A bejegyzés trackback címe:

http://irasokesamitasok.blog.hu/api/trackback/id/tr2013426699

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.