Teki és a habcsók csontváz

2016. október 31. - dryka

Teki és Borzi éppen egy nehéz és fáradságos küldetésről tértek vissza, amikor meglátták a mindenhova kifüggesztett hirdetést. A plakátok már messziről kiáltották, hogy este lesz a hagyományosan minden évben megrendezett Kísértetes Tökparti. A fáradság nyomban tovasuhant a két barátból, a helyét pedig átvette az izgalom. Még időben voltak ahhoz, hogy jelmezt szerezzenek maguknak, így hát betértek Göbi asszonyság Jelmezáriumába.

Kartoliverzumi emlékezet óta az öreg ormányos hiúz foglalkozott a jelmezellátással. Sokan tudni vélték, hogy Göbi asszonyság a verzummal egyidős, bár azt senki nem tudta, ez hogyan lehetséges.

Az ormányos hiúz örömmel fogadta a hőst és segítőjét.

– Megtiszteltetés, hogy segíthetek kiválasztani Kartoliverzum megmentőinek jelmezét. Van elképzelésetek?

– Én valami rémisztőt szeretnék – felelte Teki.

– Én nem – dünnyögte mellette Borzi.

– Csak ijesztő jelmezeim vannak. A Kísértetes Tökparti éppen erről szól. Ez a holdsajtév legkísértetiesebb éjszakája. Ilyenkor minden szellem előbújik a föld alól, még a felhőkben élők is leszállnak. Szirupzombik és cukorrémek kelnek életre és járják a város utcáit.

Borzi vacogva rejtőzött Teki páncélja mögé.

– Szi-szirupzombik? – dadogta.

Teki jobbnak látta elterelni Göbi asszonyság figyelmét, hogy ne rémisztgesse tovább Borzit, ezért odalépett az egyik ruhákkal teleaggatott tökindaállványhoz. A próbálkozása sikerült: az ormányos hiúz azonnal odasietett.

– Ó, ezek nagyon jó jelmezek. Ez például a láthatatlan kísértet – akasztotta le Göbi asszonyság az egyik áttetsző anyagot.

Borzi egyre inkább hátrált, mígnem nekiütközött egy jókora szőrmók hacukának. Ahogy jobban szemügyre vette, ezt nem is találta annyira ijesztőnek.

– Ez mi? – érdeklődött.

– A habókos jeti jelmez – mondta Göbi asszonyság.

– Nem is ijesztő – jelentette ki Borzi, és bátran kihúzta magát a jelmez előtt, miközben méricskélte.

– Ha így gondolod, akkor még nem hallottál a habókos jetiről.

A kefefarkú a fejét rázta, mire Göbi asszonyság mesélésbe kezdett, tekintetével a távolba révedt, mintha csak a múlt peregne le a szeme előtt.

– Nagyon-nagyon régen történt, holdévszázadokkal ezelőtt. Minden teliholdsajtos éjjelen előjött a habókos jeti, és nyughatatlanul rótta az utcákat.

– Miért volt nyughatatlan? – vágott közbe a kefefarkú.

– Csitt! – intette csendre a hiúz, majd folytatta: – Mindig csak rótta és rótta. Mindenki félt tőle. Tudták, ha összetalálkoznak vele, végük. Azonban a jeti mindig későn jelent meg, amikor már mindenki aludt, így nem találkozhatott senkivel. Hanem egy holdsajtéjen szembejött vele a töklámpás-gyújtogató kefefarkú borz, és a jeti megette.

– Megette? – Borzinak most már a fogai is vacogtak.

– Na, jó, valójában nem tudni, hogy megette-e, de a kefefarkút azóta senki sem látta. Még egy szőrszál sem maradt utána.

– Ha azóta senki sem látta, és akkor is már mindenki aludt, honnan tudják, mi történt? Hogy valóban találkozott-e a jetivel? – firtatta Teki.

Az öreg hiúz a jelmezre mutatott.

– Megtalálták a jeti bundáját.

– Ez igazi? – szörnyülködött Borzi.

– Dehogy! Csak vicceltem – nevetett Göbi asszonyság. Majd Borzi megkönnyebbülését látva hozzátette: – De a legenda igaz!

Ezután az ormányos hiúz elindult egy másik ruhaállványhoz.

– Gyertek, mutatok még jelmezeket. Ez itt egy tűfogú kenguru. Rendkívül félelmetes és veszélyes szörnyeteg. Ez pedig egy nyálkás óriáscsiga, ami egyszer régen leigázta Kartolit, felfalta az összes tökházikót és sajtot.

Borzi először viszolyogva nézett a nyálkás ruhára, de a sajt hallatán felcsillant a szeme és odasietett. Amint közel ért, undorodva hajolt félre.

– Ennek ázott vakondkutya szaga van!

Göbi asszonyság is végigszaglászta hosszú ormányával.

– Vakondkutya… az nem tudom, mi. De azt hiszem, ezt utoljára egy hosszúnyakú dakszli hordta. Igen, igen, emlékszem: sajtesős éjszaka volt aznap.

Ekkor egy erőteljes hang harsant:

– Adja azt ide! Majd a király kimossa. Úgyis kell neki valami, amin levezetheti az idegességét. Már minden szennyes elfogyott.

A hang Alfonzhoz, a jogarorrú földimalachoz tartozott, Moson király új tanácsadójához, Rudi utódához. Rudival ellentétben Alfonz nem hadart, sőt, sokkal inkább túlságosan is lassan és kimérten beszélt. Ezen kívül mindenkit magázott, még akkor is, ha az illető csupán egy csecsemő volt.

– Miért ideges Moson király? – aggódott Teki.

– Az esti ünnepségre rendelt habcsók csontváz eltűnt. Meg kell találniuk!

– Habcsók – nyalta meg a száját Borzi.

– Nem tudnak másikat készíteni? – kérdezte Teki.

– Estig? Kizárt! A habcsók csontvázat minden évben Cukmériában készítik, onnan szállítják ide. Cukméria Kartoliverzum egyik legtávolabbi szegletében található – közölte Alfonz.

– Akkor megkeressük a csontvázat – mondta Teki.

– Fel kell világosítanom Önöket, hogy ez már megszokott dolog. A habcsók csontváz minden évben eltűnik, pedig már őröket is állítottunk mellé. Van, hogy a csontváz magától szökik meg, de van, hogy – itt nyelt egyet – a palota rejtett lényei lopják el.

– Miféle rejtett lények? – ijedezett Borzi.

– Senki sem tudja. Néha az ajtókat használják hintának vagy bugyborékossá teszik a fürdővizet, esetleg a tökös sajttortát lopják el. Látszik, ahol a krémes sütit végighúzzák a rejtekhelyükig – magyarázta Alfonz.

– Az hol van? – tudakolta a teknős.

– Létezik a palotában egy ajtó, amögött rejtőzik az összes rejtett dolog: folyosók, termek, lakók. Odavezetem magukat. – Alfonz a karjára kapta a nyálkás óriáscsiga ruhát, és már indult is a kijárathoz.

– De a jelmezeink! Még nem választottuk ki, mit veszünk fel az ünnepségre – tiltakozott Teki és Borzi egyszerre.

– Azt bízzák csak rám! Göbi asszonysággal megtaláljuk az önöknek legmegfelelőbbeket.

 

Alfonz elvezette Tekit és Borzit a rejtett ajtóhoz, ami közvetlenül a palota bejárata mellett nyílt, és az elé helyezett körtereflektor fénye egyenesen ráirányult. Ezen kívül az ajtón neonpiros festékkel rámázolt, jókora betűkkel az állt: „REJTETT AJTÓ”.

– Ezt mindenki láthatja – jegyezte meg Teki.

– Ugyan, kérem! Túl feltűnő ahhoz, hogy bárki észrevegye – mondta Alfonz, majd a kezükbe nyomott egy-egy kis töklámpást.

– Nekem most mennem kell. Rengeteg tennivaló vár rám, és ha késlekedem, máshova teszik magukat, mint ahova valók. – Ezzel becsukta mögöttük az ajtót.

 

Tekiéket odabenn vaksötét fogadta. Csupán a töklámpások vetítettek ijesztőbbnél ijesztőbb karmos, fogas figurákat a falakra, mellé az ünnepnek megfelelően kísértetiesen huhogtak és susogtak. A lángok szellemeskedő hangoskodásán kívül csak Borzi fogainak vacogását lehetett hallani.

– Félek! – suttogta a kefefarkú. Hangja visszaverődött a falakról, hogy aztán táncot lejtsen körülötte.

– Tudod, hogy megvédelek – nyugtatta a teknős. – Találjuk meg azt a csontvázat, még mielőtt elkezdődne az ünnepség.

Teki körbevilágított a lámpásával. Mindenütt ajtók és lépcsők lestek rájuk. Teki a legközelebbi ajtóhoz ment. Amint a fény rávetült a boltíves bejáratra, az kéken fluoreszkált. A teknős óvatosan lenyomta az indakilincset, közben hallotta Borzi ideges szuszogását.

Az ajtó könnyedén kinyílt. Odabenn néhány gombolyagegér tipegett, majd labdává gömbölyödtek és elgurultak. A szoba ezen kívül üres volt.

Továbbmentek. Egy zöld körvonalú, fejre állított háromszög alakú nyíláshoz értek. Néhány lépcsőfok vezetett le az üregbe. Odalent egy fehér szempár fénylett a sötétben. Borzi ijedtében ugrott egyet. Teki addig forgatta a töklámpását, amíg a fény hajlandó volt megvilágítani a szempár gazdáját. Egy lebegő sajtos pufi volt az, a szeme helyén egy-egy világító körtelámpácska fénylett, és egyfolytában mosolygott.

– Majdnem – jegyezte meg a teknős. A kefefarkú megkönnyebbülten sóhajtott, és már indult volna, hogy megkóstolja a szörnynek hitt sajtosságot, de Teki visszatartotta.

– Mennünk kell. Este ehetsz bőven, talán még ennél nagyobbakat is. Ennek úgyis világít a szeme.

Borzi csalódottan leszegte a fejét.

Azonban, amint indultak volna vissza, észrevették, hogy a lépcső helyén csupán a fal magasodik.

– Hova tűnt a lépcső? – nézett körbe Teki.

Kutatni kezdték az eltűnt feljárót, de nyomát sem lelték. Csupán néhány kígyó tekergőzött körülöttük, és pár elgurult alma feküdt szerteszét. Ahogy így keresgéltek, egyszer csak mellettük termett a lebegő sajtos pufi. Mosolyogva nézte őket, majd világító tekintetét az almákra szegezte.

– Mit csináljunk velük? – kérdezte a teknős.

A pufi a lépcső helyére nézett.

Tekiék összeszedték az almákat, és a fal mellé helyezték őket. A sajtos pufi mosolyogva a fejét rázta, így hát ismét felvették a gyümölcsöket. A lebegő finomság szemének fényét követve most csak egy almát helyeztek le. Az egyik kígyó odakúszott és lépcsőfokká merevedett. Tekiék ezután erre tették a következő almát, melyre újabb kígyó csapott le. Addig rakosgatták a kerek gyümölcsöket, míg a lépcső végül újraépült. Megköszönték a sajtos pufi segítségét, és felsétáltak.

 

Ezután egy félreeső csigalépcsőnél próbálkoztak. Úgy vélték, hogy talán az egyik toronyba vezethet. Amikor a töklámpások fénye megérintette, lilán fluoreszkált. Elindultak rajta. Teki haladt elöl, mögötte Borzi, a páncéljába kapaszkodva.

Kisvártatva egy sárgán fluoreszkáló ajtót vettek észre a fal bal oldalába mélyesztve. Az ajtó mögötti szobában egy habcsók csontváz ült egy karosszékben.

– Á, vendégek! – kiáltott fel.

– Borzi, úgy látom, megtaláltuk, amit kerestünk – közölte Teki a barátjával.

– Ácsi, ti egy habcsók csontvázat kerestek? – kérdezte a csontváz.

– Pontosan.

– Akkor még keresgélnetek kell, ugyanis én a három holdsajtévvel ezelőtti vagyok.

– Honnan tudhatnánk, hogy nem hazudsz? – kételkedett a teknős.

– Nézzétek! Egyes, jobban mondva kettes végtagjaim egy részét már elveszítettem. Egy holdsajtéve leültem ebbe a székbe, és azóta nem tudok felkelni – mutatott a földön heverő lábaira. – Szerencse, hogy csontváz vagyok, különben már rég éhen haltam volna. De még így is öregszem. Már a cukorszintem is leesett, a szemek szanaszét gurultak.

– Téged is elraboltak?

A csontváz felnevetett.

– Csak szerettek volna! Hallottam a kartolii csontvázrablásokról, ezért inkább megszöktem. Rátaláltam erre a szobára, azóta itt élek.

– Nem láttál erre egy másik csontvázat? – tudakolta Teki.

– Vagy szellemeket, szörnyeket? – lesett körbe Borzi.

– Még csak egy gombolyagegér sem járt erre. Én mondom, az aztán egy jól kiképzett népség. Mielőtt megszöktem, láttam néhányat. Ott ólálkodtak, mintha felderítettek volna. Biztosan benne van a mancsuk a habcsók csontváz rablásokban – jelentette ki a csontváz.

– Figyelni fogunk az egerekre – mondta Teki, majd továbbindultak.

– Hé, segítenétek visszarakni a lábamat a helyére?

A két barát visszafordult. Borzi megnyalta a habcsóklábak tetejét, Teki pedig odaillesztette a csontváz csípőjéhez. A habcsókok gyorsan egymáshoz ragadtak, a csontváz pedig boldogan felugrott.

– Újra tudok járni! – lelkendezett.

Tekiék elégedetten távoztak.

– Sok sikert! – kiáltott utánuk a csontváz.

 

Nem mentek sokat, mire ismét egy bejáratot találtak, most a jobb oldalon. A piros üreg oválisan pislogott feléjük.

– Mindig pislant. Itt nem tudunk bemenni – aggodalmaskodott Borzi.

– Majd én megnézem, mi van odabenn, te várj meg itt – felelte a Teknős, és már be is ugrott két pillantás között.

A terem belül is pirosan fluoreszkált. Középen egy kövér malac szobra pihent. Teki körbejárta, és megállapította, hogy a malac valószínűleg szoborrá ehette magát, körülötte ugyanis kődarabok hevertek, egyik-másikban harapásnyomokkal. Csakhogy a malac mintha lélegzett volna. A teknős először azt hitte, képzelődik vagy a piros fény hat rá így, de akkor a malac álmában felröfögött. Teki – mivel habcsók csontvázat nem látott a szobában – jobbnak látta, ha távozik, mielőtt a kőmalac felébred, így visszaugrott a csigalépcsőre.

 

Ahogy haladtak egyre feljebb, a lépcsőfokok egyre keskenyebbekké váltak. Mire felértek a torony csúcsába, csaknem teljesen eltűntek.

Odafenn egy folyton változó színű ajtó várta őket. Megpróbáltak benyitni, de zárva találták. Bentről motoszkálás zaja szűrődött ki. Teki megfogta fűszálkardja markolatát és bekopogott.

– Ki az? – érkezett a kérdés egy holdsajtévszázados hangtól.

– Teki és Borzi. Ki van odabenn?

A motozás megszűnt. Az ajtó alól gombolyagegerek gördültek ki. Körbevették Tekiéket, és fonalaikkal próbálták betekerni őket. Teki sorra elvágott minden szálat. Az egerek, miután már sokkal kisebb gombolyagokká fogyatkoztak, feladták, és visszagurultak az ajtó mögötti szobába.

A színes ajtó hamarosan kinyílt. A bejáratban egy vénségesen vén jeti állt.

– Mit akartok? – dörrent rájuk.

Borzi ijedten Teki mögé bújt.

– E-ez a habókos jeti – suttogta. – Ugyanígy nézett ki a Jelmezáriumban is. Biztos engem is meg fog enni!

Teki kihúzta magát, fűszálkardját fenyegetően maga mellé helyezte – a kard csuklott egyet –, majd megszólalt:

– Inkább te mit keresel itt?

– Ahhoz nektek semmi közötök.

– A palotában élsz, mi pedig a királyt szolgáljuk, tehát nagyon is van hozzá közünk. Ki vagy te és mióta élsz itt? Te etted meg a töklámpásgyújtogató kefefarkút?

A jeti mordult egyet és lassú léptekkel visszaindult a szobába. Teki egy pillanatig tanácstalanul nézett utána, majd fűszálkardját előreszegezve utánament. Borzi csak botladozva tudta követni.

A helyiségbe lépve tátva maradt a két barát szája: mindenfelé töklámpásokat láttak különféle formában, méretben, színben. Némelyik egészen különleges, ködszerű fényt bocsátott ki, egy másikat csillámló hópihék vettek körül, megint egy másiknak illatos volt a fénye.

– Mi ez a hely? – álmélkodott a teknős.

– Labor, de mondtam már, hogy nektek ehhez semmi közötök.

Valahonnan a terem hátuljából kopácsolás és zizegés hallatszott.

– Egyedül vagy itt? – kérdezte Teki a zaj irányába sandítva.

– Ahhoz ugyancsak semmi közöd.

Teki kezdett dühbe gurulni.

– Te etted meg a töklámpás-gyújtogatót?

A jeti felhördült.

– Még hogy megenni! A habókos jetik kizárólag édességen élnek.

– Akkor mit csináltál vele?

– Biztos lámpást – tekintett körbe félénken Borzi, majd a fal mellett megpillantott valamit. Megrángatta Teki páncélját, és jobbra mutogatott. Teki arra fordult: a torony ablaka mellett egy habcsók csontváz ácsorgott.

– Az az idei csontváz? – kérdezte a teknős a jetitől.

– Na, és ha igen? – morgott a habókos jeti.

– Azért jöttünk, hogy elvigyük. A király parancsára.

– Nem viszitek sehova! – dörrent a jeti, és rácsapott egy kis asztalkára, melyről néhány papír hullott le. A papírokon mintha töklámpások tervrajzai lettek volna.

Teki előrébb lépett előreszegezett fűszálkardjával.

– Talán ugyanazt akarod vele csinálni, mint a lámpásgyújtogatóval?

– Meg fogjuk enni, igen, de Norbertet nem ettem meg! – csattant dühösen a jeti hangja.

– Norbert? – csodálkozott Teki.

Onnan, ahonnan eddig a kopácsolás és a zizegés jött, most egy hang szólt:

– Rólam van szó?

Egy öreg kefefarkú borz tipegett elő. Ahogy megpillantotta a két barátot, mélyet sóhajtott.

– Sejtettem, hogy egyszer ennek is eljön az ideje – mondta, és megigazította orrán a szemüveget.

Borzi előmerészkedett Teki háta mögül. A két kefefarkú alaposan szemügyre vette egymást.

– No lám, egy fajtámbéli. Rég nem találkoztam már kefefarkúval. Hogy hívnak, fiam?

– Borzi.

– Én Norbert vagyok. Mióta dolgoznak kefefarkúak a király őrségében?

– Mi nem vagyunk őrök – felelte Borzi helyett Teki.

– Hát akkor kik vagytok? – tudakolta Norbert.

– A csontvázunkért jöttek – felelte a jeti.

– No lám, akkor kerüljetek beljebb, ha nem minket akartok elvinni innen.

Norbert előrébb csoszogott, és hellyel kínálta őket.

A kanapé mellett egy töklámpás állt.

– Ez vattacukor? – szimatolt Borzi a lámpás fényébe.

– Eltaláltad. De vigyázz, csak az illata az, meg ne edd! – figyelmeztette Norbert.

Teki szeme elkerekedett a felfedezéstől.

– Te vagy a töklámpás-gyújtogató?

– Én volnék. Bár annak már sok-sok holdsajtévtizede.

– Nem százada? – vonta fel a szemöldökét a teknős.

– Mégis mennyi idősnek nézel te engem? – horkant fel az öreg.

– Ne haragudj, nem akartalak megsérteni! Az ormányos hiúz mesélte a Jelmezáriumban, hogy több holdsajtévszázada megevett a habókos jeti.

– Göbi, az a vén pletykafészek!  Nem szabad elhinni neki semmit. Csak a boltja hírnevén akar lendíteni, nem mintha lenne másik jelmezes rajta kívül. Habi pedig képtelen lenne bántani bárkit is.

– Tehát nem evett meg? – tette fel a kérdést Borzi. A jeti csak horkantott egyet.

– Fiacskám! Nem látod, hogy élek?

– De, de, látom – bólogatott hevesen a fiatal kefefarkú.

– Akkor honnan jött a pletyka, hogy a jeti megevett? – tudakolta Teki.

– Hát Göbitől. Meséltem neki, hogy megismerkedtem egy habókos jetivel, aki remekül ért a lámpásokhoz. Együtt sok érdekességet kikísérleteztünk, ugye, Habi? Azokat látjátok most itt.

– Miért tűntetek el?

– Mind több és több ötlet jutott az eszünkbe, kellett hát egy hely, ahol zavartalanul megvalósíthatjuk mindet. Így találtunk rá a palota rejtett részére. Végül az ötletek akkora számban dőltek belőlünk, hogy elfelejtettünk kimozdulni innen.

– Mit ettetek? – Ez a kérdés felettébb foglalkoztatta Borzit, hisz illatos fénnyel nem lehet jóllakni.

– Rájöttünk, hogy a gombolyagegerek rajonganak a fényért. Megegyeztünk velük, és némi kiképzés után szereztek nekünk élelmet. Cserébe bármikor sütkérezhetnek a lámpásainknál.

– Ezek szerint ők lopkodják a habcsók csontvázakat is – vonta le a következtetést a teknős.

– Felesleges tagadnom.

– A király azzal a feladattal bízott meg minket, hogy szerezzük vissza.

– Nem adhatom oda, mert akkor semmi sem jutna Habinak és nekem a Kísértetes Tökpartiból.

Teki eltöprengett ezen, majd előállt az ötletével:

– Gyertek el a partira. Lefogadom, hogy Moson király, a harmadik odáig lenne egy töklámpás-fényjátékért. Minden eddiginél különlegesebbé varázsolhatnátok az idei ünnepet, ráadásul végre habcsók csontváz is lenne.

– Szó sem lehet róla! – vágta rá azonnal Habi.

– Nem is tudom – tétovázott Norbert. – Holdsajtévtizedek óta bujkálunk itt a palotában, engedély nélkül használtuk laborként és raktárként.

– Ha a király meglátja, mire vagytok képesek, képtelen lesz haragudni.

Norbert fel-alá járkált, farkával a padlót söprögette, majd félrevonult Habival, és hosszasan tárgyaltak. Végül beleegyeztek az ajánlatba.

– Legyen. Úgyis hiányzik már a közösség és a kinti levegő. A gondolatainknak is jót fog tenni, ha sétálgathatunk a szabadban. Ez a bezártság lassan már az új ötleteket is bezárja.

 

Norbert és Habi rövid idő alatt olyan töklámpás-parádét hozott össze a Kísértetes Tökpartira, hogy mindenki csak álmélkodott. Volt, aki egész este a lámpások fényét bámulta vagy éppen szagolta – felirat figyelmeztette a vendégeket: „Csak a fénye illatos! Ne edd meg!”.

Moson király, a harmadik annyira el volt ragadtatva, hogy azonnal kinevezte a két rejtett lakót verzumi lámpásszakértőnek.

 

Teki és Borzi átadták a megkerült habcsók csontvázat.

– De hisz ennek hiányzik egy ujja – mutatott rá a király.

Borzi zavartan nézte a padlót, lábával aprókat körözött, majd amikor megpillantott egy közelben ólálkodó gombolyagegeret, ujjával felé bökött és felkiáltott:

– Ő volt! Láttam, amikor elvitte.

A gombolyagegér kérdőn mutatott magára, a fejét rázta, és cincogva a kefefarkút vádolta.

 

Az Alfonz által kiválasztott jelmezek valóban jóknak bizonyultak. Teki tökéletesnek találta a saját vérengző krokodilszájú farkasát. Borzi már kevésbé volt megelégedve a neki szánt vitorlafülű kísértet jelmezzel, de Norbert és Habi egy-két kiegészítővel feldobták, és a kefefarkú máris magára valónak érezte: színes csontváz villogott rajta, amelynek a fénye pillecukor illatot árasztott.

Norbertnek és Habinak pedig sokkal jobban esett a törvényesen szerzett habcsók csontváz, a tökös sajttorta és a zöldre festett cukorsziruppal bevont töklimó, mint amit a gombolyagegerekkel szereztettek.

A bejegyzés trackback címe:

http://irasokesamitasok.blog.hu/api/trackback/id/tr7611917363

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.